Kiss

Alice Cooper és a The New York Dolls nyomdokain haladva a Kiss az amerikai tinédzserek kedvencévé vált az 1970-es években. Rajongóik többségét elsősorban külsejük, nem pedig muzsikájuk ragadta magával.

A fiúk ugyanis hihetetlenül felcicomázva (bizarr kosztümök és smink) léptek színpadra, mindez pedig megspékelve egy kis szárazjéggel, füstbombákkal, gondosan kidolgozott fényekkel, vérköpéssel és tűzokádással igazán maradandó nyomot tudott hagyni a fiatalokban. Természetesen azért a zene sem volt mellékes, amely különös egyvelege volt a himnikus, lelkesítő, fogós riffekkel telepakolt daloknak és a lassú, melodikus, fülbemászó tételeknek. Ez volt az a hangzás, amely megadta az alapját mind az aréna-rocknak, mind pedig az 1980-as évek végén domináló pop-metalnak.

A Kiss Gene Simmons (bőgő, ének) és Paul Stanley (gitár, ének) gyermeke volt, ők korában a New York-i Wicked Lester nevű csapatban játszottak együtt. A csapat Peter Criss-szel (dobok) és Ace Frehley (gitár) lett teljes – mindkettőjüket újsághirdetés útján „toborozták”. Első koncertjükre 1973-ban került sor – két héttel később máris lemezszerződéshez jutottak a Casablanca kiadónál.

Bemutatkozó, Kiss című lemezük 1974 februárjában jelent meg, s 87. lett az amerikai toplistán. A banda rendkívül termékenynek bizonyult: 1975 áprilisára három lemezük jelent meg, és folyamatosan turnéztak az Államokban, amivel meglehetős népszerűségre és tekintélyes rajongótáborra tettek szert.

Ezeket a koncerteket megörökítendő, 1975 őszén jelentették meg legendás élő lemezüket, az Alive!-ot – ezzel az albummal végérvényesen a szupersztárok kategóriájába emelkedtek. A korong bekerült a Top 10-be, a hozzá kapcsolódó maxi, a Rock ’n’ Roll All Nite 12. lett.

Következő stúdiókorongjuk, a Destroyer, 1976 márciusában jelent meg; ez lett a Kiss első platina-albuma, valamint erről került ki az első olyan maxi (Beth), amely bekerült a Top 10-be. Egy 1977-es Gallup-felmérés alapján a Kiss volt Amerika legnépszerűbb zenekara – a banda körüli őrület a tetőfokára hágott, több száz, a Kiss nevével fémjelzett áru árasztotta el a piacot.

Két, a zenekar főszereplésével készült képregény jelent meg a Marvelnél, flipperek, sminkek és maszkok, játékok és egy tévéfilm, a Kiss meet the Phantom of the Park. Érdekesség, hogy a banda még mindig nem volt látható a közép előtt maszkok nélkül, népszerűségük pedig csak nőtt: hivatalos rajongói klubjuk, a Kiss Army ekkorra elérte a hatszámjegyű létszámot.

Minden népszerűségnek van egy határa – a Kiss ezt 1978-ban érte el, amikor mind a négy tag ugyanazon a napon jelentette meg a szólóalbumát. Simmons lemeze volt a legsikeresebb, a 22. helyet érte el a toplistán, de mindegyikük bekerült a Top 50-be. Az 1979-es Dynasty folytatta a platinák sorát – de ez volt az utolsó lemez, amelyet az eredeti felállásban rögzítettek, ugyanis Criss elhagyta a Kiss-t 1980-ban.

A következő nagylemez ugyanennek az évnek a nyarán jelent meg, Kiss Unmasked címmel, ezen Anton Fig session-zenész volt az ütős. Criss állandó utódját végül Eric Carr személyében találták meg, aki már részt is vett a banda 1980-as világkörüli turnéján. A Destroyer óta a Kiss Unmasked volt az első olyan lemez, amely nem lett platina, de a rossz sorozat még tovább folytatódott: az 1981-es Music From the Elder (amelyet már Carr volt a hivatalos dobos) még be sem aranyozódott, csupán a 75. helyet érte el a toplistán.

Nem sokkal a Music From the Elder megjelenése után Ace Frehley is távozott, helyét Vinnie Vincent foglalta el, 1982-ben. Vincent első albuma a csapattal az 1982-es Creatures of the Night volt, amely ugyan jobban szerepelt elődjénél (45. volt), de még így is elég gyengén teljesített. Nyilvánvaló volt, hogy változtatásra van szükség: a fiúk úgy döntöttek, leveszik maszkjaikat 1983-as Lick It Up című lemezükhöz. Az ötlet bevált, hiszen az anyag négy év után először ismét platina lett. Az ezt követő Animalize szintén, így a csapat ismét régi dicsfényében tündökölt.

Vincent ennek ellenére kiszállt, utódja Mark St. John lett, aki hamarosan azonban betegsége miatt szintén kénytelen volt befejezni Kiss-es pályafutását. Ekkor jött 1984-ben Bruce Kulick. Az évtized hátralévő részében a Kiss kiváló albumokat készített, amely az 1990-es Forever című dallal tetőződött, amely csak a Beth-szel (1976) említhető egy lapon. Ekkoriban érte egy súlyos tragédia is a bandát: Eric Carr rákos lett, s 1991 novemberében, 41 éves korában elhunyt. Helyére Eric Singer érkezett, akivel 1992-ben elkészítették a Revenge című lemezt. Ezt az Alive III követte, amely azonban nem érte el elődei színvonalát.

1996-ban ismét összeállt a klasszikus felállás – Simmons, Stanley, Frehley és Criss –, s visszajött a smink és a maszk. Ugyanebben az évben monstre turnéra indultak, amely rendkívül sikeres volt. 1998-ban az újraegyesült csapat elkészítette a Psycho Circus című albumot. Míg az albumot kísérő turné nagy siker volt, maga az anyag már nem aratott osztatlan elismerést. A csapat – meg kívánván ismételni az 1970-es évek sikerét – megint inkább az üzletre helyezte a hangsúlyt, ahelyett, hogy zenéjüket tolták volna előtérbe.

2000 nyarán nyomtak egy jótékonysági turnét Amerikában, ám a 2001-es japán és ausztrál turné alatt Criss megint lelépett – a pletykák szerint elégedetlen volt a fizetésével. Helyét ismét Eric Singer foglalta el, akit azonban sok rajongó támadott amiatt, hogy jogtalanul használja Criss macskára emlékeztető maszkját. Amióta azonban Simmons és Stanley birtokolták a maszkok jogait, per nem fenyegetett.

2002-ben aztán harc kezdődött Simmons-szal. Ebben az időben jelentette meg önéletrajzi könyvét, amelyben becsmérlő megjegyzéseket tett Ace Frehley-nek. Frehley természetesen bedühödött, lelépett, pont egy showműsor felvétele előtt. Helyére a parókás Tommy Thayer ugrott be. Senki nem bolondult meg, elég szörnyen nézett ki a csapat, amint szánalmaskodtak a műsorban. A produkció meglehetősen kínos volt mind a banda, mind a rajongók számára. Simmons ezt az esetet is megpróbálta beleilleszteni a pénzhajkurászós fellépések hosszú sorába…